Tételek
középiskolásoknak

Biológia tételek

Fizika tételek

Földrajz tételek

Magyar tételek

Történelem tételek

Vörösmarty 1800. december 1-jén született Puszta-Nyéken. Elszegényedett katolikus nemesi család. 7 évesen elkezd a helvét hitű evangélikus iskolába járni. A gimi öt osztályát 1811 novemberétől 1816 júliusáig a ciszterciták székesfehérvári iskolájában végezte el. A családot súlyos anyagi válságba sodorta az édesapa 1817-ben bekövetkezett váratlan halála. Vörösmartynak ekkor kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie, s gyámja révén már 1817 novemberében a Perczel családhoz került: Perczel Sándor három kisebb fiának nevelője lett. Magánúton elvégezte a jogi tanulmányokat.

1821-22-ben kezdődött a reménytelen szerelem, mely Perczel Sándor legidősebb leánya, Perczel Adél iránt lobbant fel a fiatal és szegény házitanító szívében. Áthidalhatatlan volt köztük a társadalmi különbség. 1822 nov. Görbőre ment Csehfalvay Ferenchez joggyakorlatra. Itt került kapcsolatba a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival. A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka-szerelem kínzó reménytelensége ihlette Vörösmartyt nagy „eposzának”, a Zalán futásának írására.

1824. december 20: letette az ügyvédi vizsgát. A Zalán futása nagy sikere arra késztette, hogy csak az irodalomból éljen. 1830. nov. 17-én az Akadémia V.M-t taggá választotta. Elismert író lett. Rendezett kiegyensúlyozott életét 1841-ben az alig húszéves Csajághy Laura iránti fellángolt szerelem dúlta fel. Ez a szerelem házassággal végződött, a mennyegzőt 1843. máj 9-én tartották Pesten. A 40-es évek második felében már kevesebbet írt, s Petőfi mellett halványodni kezdett népszerűsége. A világosi katasztrófa testileg, lelkileg összetörte. Bujdosott 1849-ben Bajzával együtt majd 1850-ben Pesten feljelentette magát a katonai törvényszéken. De Haynau kegyelemben részesítette. Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Dolgozni, írni szeretett volna, de erre már alig futotta erejéből. Betegsége 1853 őszén fordult komolyabbra. 1855 novemberében az egész család Pestre költözött, hogy a költő állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, de 1855. nov. 19-én váratlanul meghalt.

Zalán futása:
A főcselekmény szála szegényes, mivel a költő egyetlen forrása az akkoriban népszerűvé vált Anonymus gesztája volt, de bővebb adatokat tőle sem kapott, saját képzeletére kellett támaszkodnia. Igazi értelme a jelenhez szóló felhívás, saját korának kritikája. A hanyatlást Vörösmarty is erkölcsi okokkal magyarázta, s érvelésében ott rejlett a titkolt remény is. Ez a tudat éltette a költő, s 25 évesen a nemzet tanítója akart lenni. A Zalán futásának van egy személyes oldala is: a véres csaták mellett, a főcselekménytől szerkezetileg is elkülönülve megjelenik a az idill, a szerelem. Vörösmarty boldogságvágya és az igazi boldogság elérhetetlenségének keserű kínja, az Etelka-szerelem teljes kilátástalansága zokog a Zalán futásának szerelmi epizódjában.

Csongor és Tünde:
Az öt felvonásos mesedráma megszületésére hatott Shakespeare mesejátéka a Szentivánéji álom, de ennek ellenére a mű mégis eredeti és mélyen nemzeti alkotás. Az Árgilus királyfiról szóló história anyagát a költő céljainak megfelelően alakította át és egészítette ki. A mesedrámában Csongor már nem királyfi, hanem ifjú hős: maga a költő, akit az élet lényege foglalkoztat. A mesedráma arra az alapkérdésre keres feleletet, hogy mi a boldogság titka, mi boldogítja az embert. A mesedráma szereplői: Csongor és Tünde a két szerelmes, Mirigy a gonosz boszorkány, Balga a parasztember és Irma felesége, vándorok és ördögfiak. Az I. felvonás az aranyalmafával, a boszorkánnyal és a tündérszerelemmel a mesevilág ismert hangulatát nyújtja, s ez addig tart amíg a két szerelmes el nem szakad egymástól. A II. felvonásban kitűnik, hogy a dráma nem csupán dramatizált népmese. A hőse Csongor, nemcsak szerelmesét, nemcsak a maga boldogságát, hanem az embereket is keresi. A tündérországot kereső Csongor három vándorral találkozik, akik az ábrándok és a szerelem iránt érzéketlen, önző, a boldogságot a pénztől, a hatalomtól váró, kíméletlen embervilág megfestői. Tőlük kér útbaigazítást, de válaszukkal kiábrándítják a földi valóság világából, és ennek következtében a szerelem vezércsillagának útmutatása szerint halad tovább. A III. felvonásból kiderül, hogy az ördögfiak ártalmatlanná teszik a gonosz boszorkányt, Mirigyet, a mindig zsörtölődő Irma kibékül férjével, a két szerelmes egymásra talál, Tünde Csongor kedvéért lemond a tündérségről. Vörösmarty a mesedráma befejezésében adja meg az alapkérdésre a választ: az ember a világ bajaitól független szerelmi idillben találja meg a boldogságot. Ebben a korban Vörösmartyra hatott a népköltészet, ami a mesedrámából is kitűnik. Balga és Irma népi alakok, akiket reális népi vonásokkal ruházott fel. A népi nyelv fordulatai hatják át a mű nyelvét is. Ennek szépsége, változatos gazdagsága a mesedráma legnagyobb értéke.

Szózat:
Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, abban a válságos történelmi pillanatban, amikor, nyílt szakításra kerül sor a bécsi udvar és a magyarság között. Vörösmarty művészetében ettől kezdve a líra lesz az uralkodó műnem, s a Szózatában nagy hazafias és gondolati költészetének első remekművét alkotta meg.
Maga a versforma, a versdallam zaklatottságot, erős belső feszültséget rejt magában. A Szózat felhívás, kiáltvány, szózat a magyar nemzethez, s ez a jellege alakítja ki a szónoki beszédre emlékeztető szerkezetét: a legfontosabb tétel a felhívás lényege.
Az egész nemzethez szól, de úgy, hogy az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval a rendületlen hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatja. Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról a költő, de közben maga is átéli, végigszenvedi a lehetséges ellenérvek elkeserítő vagy riasztó alternatíváját. A belső vita adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét.
A „hazá”-hoz kapcsolt két főnévi (bölcsőd - sírod), majd ennek szinonimájaként a két igei metafora (ápol - eltakar) a haza fogalmát van hivatva megmagyarázni, pontosítani: a haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen, értelmet adó kerete.
A bölcső és a sír metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következő versszak inkább fogalmi nyelven elhangzó parancsát, azt, hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség, a nagy „világ” nem adhat otthont számára. A haza és a nagy világ itt még egymással szemben álló fogalmak: az egyik befogad, a másik kizár, s ebből fakad az újabb ellentéteket felvonultató két sornyi megállapítás:
„Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Vörösmarty a Himnusszal ellentétben nem Istent, hanem a Sorsot és a Végzetet említi. A Sors pedig szeszélyes és kiszámíthatatlan, indokolatlanul, erényeinktől vagy bűneinktől függetlenül áld, vagy ver, nem a Végzetet elfogadva, hanem vele szembeszállva kell élnie és halnia az embernek. S a következő három vsz. (3-5) épp ezt, az igazságtalan Sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be. Az „ezredév” a Szózat történelemszemléletében már nem csupán „régi dicsőség”, hanem a nemzeti létért, a szabadságért folytatott váltakozó sikerű küzdelemsorozat, bátor szembefordulás önnön hibáinkkal, a belső viszállyal s a Sors csapásaival, a „balszerencsével”. Az alliterációk gyakorisága e három strófában, a 19. században is régiesnek ható múlt idejű igealakok (kűzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak, megrendült büszkeséget rejt a sorok közé.
A jelen tehát nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A végzettel való viaskodás következménye szenvedések, veszteségek ellenére is a kiharcolt élet, s ez végeredményben diadal a Sors ellenében. A „megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán” többszörös inverziója s az „él” ige sor eleji hangsúlyos helyzete ezt a dacos, harcos múltat és a kockázatos jelent vállaló öntudatot sugározza.
A 7. vsz.--tól kezdve a jövő dominál a költeményben, a múlt és a jelen ezentúl már csak egy-két utalásban szerepel. A költemény legfontosabb, leginkább vitatott része a következő hat szakasz.
A magát a Sorsnak meg nem adó nemzet ezredévi szenvedése jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért.
Folytatható-e tovább az ezredévi szenvedés? Volt-e, van-e értelme az áldozatoknak, az ész, erő és szent akarat összefogásának: Hogyan alakul a jövő? Ezek a kérdések kínozzák a költőt, akinek gondolatai már csak az élet és a halál ellenpontjai között vibrálnak, elutasítva minden közbülső lehetőséget.
A 8. vsz-ban a költő az ezredévi szenvedés, a mégoly hősi, múltbéli küzdelmek hiábavalóságának rémével viaskodik.
A tiltakozásnak azonban nincsenek érvei, csak indulatai: a versszakok kezdetén makacsul megismételt „Az nem lehet” tagadja csupán a múlt és a jelen küzdelmeinek, áldozatainak értelmetlenségét. Ez az alig, illetve nem indokolt, de konok, szenvedélyes hit munkál tovább a 10. strófában, hirdetve a százezrek óhajtott jobb kor eljövetelének nem a bizonyosságát, csak szükségességét.
A „Még jőni kell, még jőni fog” ismétlése és a „jobb kor” nem képes megindítani Vörösmarty képteremtő fantáziáját: nem látja, nem tudja elképzelni azt. S ha van vallásos illetve valláshoz kötött motívuma a Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé. Ezzel az áhított, de látni nem látott jobb korral szemben rögtön megjelenik a megsemmisülés látomása. A „halál” felidézi a vérben álló ország képét, az egész nemzetet elnyelő sírgödör iszonyatát, a gyászoló milliókat, a magyarságot megkönnyező népeket. A Szózat nemzethalála azonban nem a lassú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes utolsó stációja, mint Kölcsey vagy Berzsenyi verseiben, hanem a jövőért áldozatokat is vállaló nemzet tragikus elbukása. A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz. A változatlan szövegű utolsó vsz. is lényegesen többet mond, mint a második, hiszen magába foglalja a balszerencsés múlt után a jelen megpróbáltatásait s esetleg a nagyszerű halált is vállaló elkötelezettség parancsát.

A lírikus Vörösmarty a 40-es években jut el költészete csúcsaira. Elsősorban az óda és az elégia lesznek meghatározó műfajai, de az óda klasszicista egyneműségét a belső nyugtalanság és öngyötrő vívódás a rapszódia felé sodorja. Híres epigrammája, mely hatalmas ódává mélyül, a Guttenberg-albumba. Guttenberget, mint a könyvnyomtatás feltalálóját, a haladás előmozdítóját dicsőíti. A vers egyetlen körmondat. Ebben fogalmazza meg, hogy mi minden teljesülhetne Guttenberg találmánya és a kultúra elterjedése következtében, és hogyan erősödhetne meg a béke és igazság uralma az egész világon.
A Gondolatok a könyvtárban egy hatalmas filozófiai elmélkedés. A költemény egyetlen kínlódó monológ, tele kétségekkel, tépettséggel, belső és önmarcangoló vívódással. Reménytelen kétségbeesés hangja zokog fel: ezen a földön mindenki boldogtalan.
„Miért e lom?” - „De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?” - „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
A világban és a könyvekben tetten ért ellentmondások logikusan vezetnek el a kétségbeesett felkiáltáshoz: „Irtózatos hazudság mindenütt!” Az előbb kérdésre („Ment-e a könyvek által a világ elébb?”) az ironikus igenlő forma kategorikus tagadást takar:
„Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajtson a hír nemzetére.”
V.M. nem képes ebbe a pesszimista következtetésbe belenyugodni. Hallatlan erkölcsi erővel igyekszik felülkerekedni kétségein, cáfolni kívánja korábbi érveit. A kultúra értékeinek korábbi tagadását az utópikus szocialisták tanaival ellensúlyozza, azzal a hittel, hogy az „újabb szellem”, az „új irány” megvalósíthatja az igazság és a szeretet uralmát a földön. V.M. ugyanúgy, mint a Guttenberg-albumba című versében, itt sem vagyoni egyenlőségről prófétál, csupán arról, hogy elképzelhető a világon az embertestvériség létrejötte: a „számos milliók” nem egymás ellenségei, hanem egymás testvérei lesznek. Szembefordul korábbi pesszimizmusával, de igazán hinni mégsem tud. V.M. az emberiség történetét körforgásszerűen képzelte el: elérhető ugyan egy igen magas szintű, fejlett társadalmi rend, de ez a civilizáció majd összeomlik, és utána mindent elölről kell kezdeni, a tűrést, a tanulást.
Kétszer hangzik el a „Mi dolgunk a világon?” kérdése, s mindkétszer a válasz: „küzdeni”.
A válasz az egyes ember „legnemesb” feladataként jelöli meg a nemzeti felemelkedés reformkori programját: a „szellemharcok tiszta sugaránál” kell kiemelni, „kivívni” a nemzetet a mély süllyedésből. Ez lehet az élet célja, ez teheti boldoggá az egyes embert is. Íme, ez a végső megoldása a V.M. költészetében vissza-visszatérő boldogságkeresés motívumának. Csak úgy szolgálhatjuk az egész emberiség ügyét, ha saját hazánk felemelkedésén fáradozunk.